Az elmúlt mintegy másfél évtizedben a klinikai diabetológia hatalmas fejlődésen
ment keresztül. Új hatástani csoportok jelentek meg a mindennapi gyakorlatban
(GLP1-receptor-agonisták, SGLT2-gátlók), melyek – a korábbi, nagy esetszámú,
prospektív vizsgálatokban (UKPDS, VADT) alkalmazott gyógyszerekkel ellentétben –
már néhány év vagy akár néhány hónap távlatában is képesek előnyösen
befolyásolni a diabetesszel kapcsolatos szív-ér rendszeri (macrovascularis)
szövődmények alakulását. Mind nemzetközi, mind hazai viszonylatban sajnálatosan
és jelentősen visszaszorult a tiazolidindionok, ezen belül a pioglitazon
alkalmazása az utóbbi években, holott randomizált, kontrollált keretek között
vizsgálva (PROactive, 2005) e készítmény csökkentette először – mondhatni „korát
megelőzően” – szignifikáns módon a 3 pontos MACE-ként ismertté vált és
középpontba került, összevont kemény klinikai végpontot, mely a cardiovascularis
halálozást, a nem fatális myocardialis infarktust és a nem fatális stroke-ot
foglalja magában. Közleményünkben a pioglitazonnal kapcsolatban az elmúlt évek
során felgyülemlett fontosabb evidenciákat, mértékadó klinikai vizsgálatokat
foglaljuk össze. Először röviden kitérünk az általa előidézett molekuláris,
sejtszintű és kórélettani változásokra, majd a cardiovascularis, metabolikus és
egyéb előnyök taglalásán felül a korábban feltételezett, illetve mára
bizonyosságot nyert lehetséges mellékhatásokat is tárgyaljuk. Meggyőződésünk,
hogy megfelelően megválasztott betegek esetén, kellő gondosság mellett a
pioglitazont napjainkban is eredményesen lehetne alkalmazni kombinált kezelés
tagjaként 2-es típusú diabetesben szenvedő pácienseink személyre szabott
gyógyításában. Orv Hetil. 2023; 164(26): 1012–1019.