A Social Constructionist Account of Grief: Loss and the Narration of Meaning

Abstract

In contrast to dominant Western conceptions of bereavement in largely intrapsychic terms, the authors argue that grief or mourning is not primarily an interior process, but rather one that is intricately social, as the bereaved commonly seek meaning in this unsought transition in not only personal and familial, but also broader community and even cultural spheres. The authors therefore advocate a social constructionist model of grieving in which the narrative processes by which meanings are found, appropriated, or assembled occur at least as fully between people as within them. In this view, mourning is a situated interpretive and communicative activity charged with establishing the meaning of the deceased's life and death, as well as the postdeath status of the bereaved within the broader community concerned with the loss. They describe this multilevel phenomenon drawing first on psychological research on individual self-narratives that organize life experience into plot structures that display some level of consistency over time, whose viability is then negotiated in the intimate interpersonal domain of family and close associates. Second, they explore public communication, including eulogies, grief accounts in popular literature, and elegies. All of these discourses construct the identity of the deceased as he or she was, and as she or he is now in the individual and communal continuing bonds with the deceased. Finally, they consider different cultural contexts to see how expressions of grief are policed to ensure their coherence with the prevailing social and political order. That is, the meanings people find through the situated interpretive and communicative activity that is grieving must either be congruent with the meanings that undergird the larger context or represent an active form of resistance against them.

A gyász új perspektívái

“…A szociális konstruktivista elmélet amellett érvel, hogy a gyász nem kizárólagosan intrapszichés, belső pszichológiai folyamat, hanem egy többszintű jelenség: biológiai, intrapszichés, interperszonális, társadalmi és kulturális [15]. Interperszonális, mivel a család, a társak, sőt tágabb értelemben a társada-lom és a kultúra is hatással van a gyász központi folyamatára, a jelentésalkotásra.…”

“…Az elhunyt életével kapcsolatos történetek megosztása, az elvesztett álmok nyilvánosságra hozása segít a gyászo-lónak felszínre hozni az érzéseit, valamint helyreállítani a rendet és a jelentést a világban, amit korábban a veszteség tönkretett. Tehát a jelentéseket a gyászolók az értel-mező és kommunikációs tevékenységeken keresztül találják meg [15]. A gyász és a jelentésalkotás szorosan egymásba fonódó folyamat [15].…”

“…Tehát a jelentéseket a gyászolók az értel-mező és kommunikációs tevékenységeken keresztül találják meg [15]. A gyász és a jelentésalkotás szorosan egymásba fonódó folyamat [15]. Neimeyer abból indul ki, hogy az ember megrögzött jelentésalkotó, illetve, hogy a narratívák szö-vése ad struktúrát az életünknek [14].…”

“…Az egyén identitása alapvetően a narratívák eredménye [16], vagyis önmagunk érzése a történeteken keresztül teremtődik meg. Idetartoznak azok a történetek, amelyeket megosztunk másokkal az életünkről, illetve azok, amelyeket mások mesélnek rólunk [15]. A szelfnarratívák gerincét az alapvető hiedelmeink és feltételezéseink adják a világról.…”

“…Sőt a jelentésalkotás a gyászfolyamat során adaptív. A képesség, hogy a gyászoló fel tud építeni egy történetet, amely érthetőbbé, jelentéstelivé teszi a veszteséget, pozitívan hat a gyász lefolyására [15]. Ezt is szá-mos vizsgálat támasztja alá: azok a gyászolók, akik képe-sek erre, kisebb intenzitású és alacsonyabb distresszel járó gyásztüneteket mutatnak, illetve kevesebb komplikált gyásztünetről számolnak be [21].…”