A mandibula és a maxilla vertikális csonthiányainak autológ csontblokkal végzett augmentációja.

Abstract

Összefoglaló. Bevezetés: A fogmedernyúlvány vertikális augmentációja implantátumon elhorgonyzott protetikai rehabilitáció céljából jól ismert eljárás. A szakirodalomban a fogmedernyúlvány szájüreg felé történő vertikális felépítése során a szövődmények előfordulása és a csontfelszívódás kockázata emelkedettebb a lateralis fogmedernyúlvány felépítésénél, illetve a sinuselevatiónál tapasztaltakhoz képest. Célkitűzés: Retrospektíven vizsgáltuk a vertikális augmentáció sikerességét a felépített csont stabilitása és az esetleges szövődmények szempontjából. Módszer: 186, monokortikális csontaugmentációval ellátott betegünk dokumentációját tekintettük át és szűkítettük két csoportra. Az egyik csoportba azokat a betegeket soroltuk, akik esetében a vertikális augmentációt a sinus maxillaris nyálkahártyájának emelésével végeztük, a másik csoportba azokat a betegeket választottuk be, akiknél a fogmedernyúlvány vertikális emelése a szájüreg felé történt monocorticalis csontblokk átültetésével. Mindkét csoportba olyan a betegek kerültek, akiknél legalább 3 éves, röntgenfelvétellel alátámasztott klinikai után követési dokumentáció állt rendelkezésre. A panorámaröntgen-felvételeken az implantátumok körül kialakult csontfelszívódás mértékét vizsgáltuk, a klinikai feljegyzésekből pedig az implantátum körüli lágy szövetek állapotáról és az esetleges szövődményekről tájékozódtunk. Eredmények: A sinus maxillaris nyálkahártyájának emelésével elért augmentáció során az implantátum csúcsánál, illetve a nyaki területen 11 esetből 8-ban nem észleltünk csontfelszívódást (72%). A fennmaradó 3 esetben összesen 3 implantátum volt érintett, ami a beültetett 36 implantátum 8%-a. Tehát a beültetett összes implantátum 92%-át nem érintette csontfelszívódás. A fogmedernyúlvány szájüreg felé történő vertikális augmentációja során az esetek 46%-ában nem tapasztaltunk csontfelszívódást, ami az implantátumokra vonatkoztatva 24% volt. Implantátumvesztés egyik csoportban sem történt, szövődmény sem volt észlelhető. Következtetés: A szájüreg felé történt vertikális csontfelépítés a nyaki reszorpció szempontjából vizsgálatunkban emelkedett kockázattal járt, azonban gyulladást, implantátumvesztést hosszú követési idő alatt sem észleltünk. Orv Hetil. 2022; 163(14): 558–563. Summary. Introduction: Vertical augmentation of the alveolar process for dental implantation is a well-established approach. The literature suggests that vertical ridge augmentation is associated with an elevated risk of complications and bone resorption compared to lateral bone augmentation or sinus elevation. Objective: We sought to retrospectively analyze the long-term success of vertical augmentation in terms of bone stability and complications. Method: We reviewed the medical records of 186 patients who underwent monocortical bone augmentation and narrowed them down to two smaller groups. Patients in one group were treated by sinus elevation, while patients in the other group were treated by vertical ridge augmentation. In both groups, the treatment was carried out utilizing autogenous monocortical bone blocks. Only those files were selected for analysis where follow-up documentation of a minimum of 3 years with panoramic X-ray images was available. We analyzed the frequency and degree of bone resorption and the frequency of implant loss and complications. Results: 72% of the augmentation cases and 92% of the implants in the sinus elevation group were free of bone resorption in contrast to the vertical ridge augmentation group where only 46% of the augmentation cases and 24% of the implants were free of bone resorption. No implant loss or peri-implant complications were observed in either group. Conclusion: The results support the literature in that the risk of bone resorption is higher in cases of vertical ridge augmentation. However, this was not accompanied by functional alterations, peri-implant complications, or inflammatory phenomena and neither did it lead to implant loss, even in cases with more than a decade of follow-up. Orv Hetil. 2022; 163(14): 558–563.